Az emberek közötti kapcsolatok nagy mértékben képesek a testi folyamatokat befolyásolni, egészen a gének működéséig. A gyerekeknél különösen nagy a kapcsolatok jelentősége, amelyek elsősorban a szülőkhöz vagy más fontos emberekhez fűződnek. A korai gyermekévek kikövezik a későbbi testi és lelki folyamatokhoz vezető utat.

Számos modernkori stresszkutatás utal arra, hogy a szerető anyai törődés pozitívan hat a felnőttkori stresszreakciókra. Az aktív anyai gondoskodás megvédi a csecsemő stresszgénjeit attól, hogy felnőttkorban túl élénken reagáljanak. ^{(Meaney MJ & Szyf M (2005). Maternal care as a model for experience dependent chromatin plasticity? Trend Neurosci 28: 456-463.)}

Disszociáció

Pszichés szempontból a disszociáció eltávolodást jelent az éppen aktuális helyzettől, amikor az ember “mintha nem lenne jelen”. Az enyhe disszociatív jelenségekkel a hétköznapokban is találkozhatunk. Legenyhébb formája például az álmodozás vagy ha valamit teszünk, és utólag fogalmunk sincs, hogy közben mi játszódott le.

A disszociáció erősebb formáinál idegennek vagy “zsibbadtnak” érzi magát az ember, nincs megfelelő kapcsolata a helyzettel vagy a saját testével – ez az ún. derealizációs vagy deperszonalizációs élmény. Olyankor is át tudunk élni ilyet, ha nagyon fáradtak, kimerültek vagyunk.

A disszociáció erőteljesebb formáinál a tudat és az érzés teljesen eltávolodik a pillanatnyi valós helyzettől. Az egész testben vagy bizonyos testrészekben egyfajta zsibbadtságérzés léphet fel. Ilyen súlyos disszociáció leggyakrabban a traumák áldozatainál figyelhető meg. A tartósan súlyos disszociációs állapotok messzire eltávolítják az érintetteket a másokkal való érzelmi kapcsolatoktól, és a magány kibírhatatlan érzéséhez vezethetnek.

A disszociáció típusai

Szélsőséges helyzetekben nem csak a gyerekek, de a felnőttek is hajlamosak “eltávolodni saját maguktól”, aminek a célja, hogy kikerüljenek egy lelkileg és testileg elviselhetetlenné vált helyzetből.

A disszociáció tehát pszichológiai és neurobiológiai védőmechanizmus, amelynek célja a testi és lelki fájdalom elkerülése, illetve kikapcsolása. A disszociáció mintapéldája annak, hogy a külső helyzetek nemcsak lelki és testi élményeinket befolyásolhatják, hanem a testi működéseket is, egészen a génműködés szabályozásáig.

A nehezen érthető viselkedésmódok – például borderline személyiségzavar esetén – a mai tudomány feltételezése szerint kétségbeesett próbálkozások a disszociációtól való megszabadulásra.

A disszociációt olyan jelek váltják ki, amelyek többnyire a félelemhez kapcsolódnak. Ezek a jelek egy harmadik fél számára gyakran fel sem tűnnek, mert a traumák áldozatainak egy gondolat, egy belső kép vagy egy hirtelen felbukkanó emlékkép is kiváltó erejű lehet.

A súlyos disszociációnak két formája figyelhető meg:

• Freezing (lefagyás) – hirtelen kiváltóik egy olyan reflex, amellyel az ember holtnak tetteti magát, és egyáltalán nem reagál, miközben az éber tudat megmarad;
• "Átváltás" egy megváltozott, távoli tudatállapotba, amelyben érthetetlen, impulzív tevékenységekre kerülhet sor, illetve számos tünet léphet fel (önsebzés, impulzív falásroham, dühkitörtések).

Az ember életében a legelső súlyos disszociáció mindig egy szélsőséges, traumatikus helyzetben következik be. Ha az első súlyos traumaélmény gyermek- vagy fiatalkotban történik, akkor a disszociáció könnyebben “önállósodik”, azaz könnyebben válik kórossá, mert a szélsőséges trauma- és fájdalomélmények többek között a géneket is aktiválják. A disszociáció ilyen esetekben segít túlélni egy alig túlélhető helyzetet.

Az egyszer már “bejáratott” biológiai disszociációs reakció hajlamos a trauma utáni időszakban is megismétlőni, és akkor is fellépni, amikor nem traumahelyzetről van szó. Az először gyermekkorban megtörtént traumák kedveznek a későbbi disszociatív zavarnak, míg a felnőttkorban bekövetkezett traumaélmények jellemzően poszttraumás stressz-zavarhoz vezetnek.

A korai traumatikus élmények tehát nem csak rendkívül mély nyomokat hagynak a gyerekekben, hanem megváltoztatják az idegrendszeri struktúrákat és a génszabályozást is, főként a test endorfinrendszerében.

Korai trauma és borderline személyiségzavar

Az a disszociatív érzés, hogy az ember nem azonos saját magával, hogy belső ürességet és idegenséget érez a saját teste iránt, és mintha transzállapotban követnének el magukon impulzív önkárosítást – a borderline személyiségzavarral szoros összefüggésben van.

A borderline személyiségzavarra jellemző, hogy pubertáskor körül rendszeres, de hirtelen kialakuló belső állapotok lépnek fel náluk, amelyeket nagy nehézség árán tudnak csak jellemezni: hol alig elviselhető, belső feszültséggel járó agresszív érzelmi állapotok, hol a szorongással és a magánnyal telített leírhatatlan belső üresség állapota uralkodik el rajtuk. Ha más is jelen van, akkor ezek a hirtelen és turbulens állapotok heves veszekedésbe torkollnak, vagy a kapcsolat megszakítását eredményezik. Gyakran csak úgy tudnak megszabadulni a belső feszültségeiktől, ha megsebzik magukat.

A kezelésről

Az Edna Foa vezette nemzetközi szakértő bizottság poszttraumás stressz-zavarral kapcsolatos megállapítása: Psychotherapy first, vagyis első a pszichoterápia. Tudományosan bizonyított, hogy a pszichoterápia hathatós segítséget tud nyújtani a borderline és a disszociatív zavarok esetén is.
A konkrét módszertől függetlenül azonban nem a traumaélmény áll a borderline betegek terápiájának középpontjában, hanem az indulatkezelés. Ha a terapeutával már sikerült egy viszonylag stabil kapcsolatot kiépítenie, és be tudja tartan a terápiás szabályokat, akkor a terápiás munka oroszlánrészén már túl vannak. A munka meghatározó része a terápiás kapcsolat fenntarthatóvá tétele, valamint olyan segítség nyújtása, amellyel az egyén visszanyerheti az önkárosító viselkedésmódja fölötti önuralmát.

<sup>Forrás:
1. Bauer J.: A testünk nem felejt. Ursus Libris, 2011.
2. Foa E.B.: Psychosocial treatment of posttraumatic stress disorder. J Clinical Psychiatry 61 (5): 43-8, 2000.</sup>

^{Fotók: freepik.com}